Palotás Csongor vagyok, ügyvéd. S bár látszólag ellentmondásos, minden beadványomban, felszólalásomban és védőbeszédemben – mint egy láthatatlan vízjel vagy felségjel – ott van a költészet. Gondot visel rám és az ügyre, feltéve, hogy megérdemeljük.
Persze senki sem születik ügyvédnek. Kemény munkával és akarattal azzá kell válni. Én is így lettem ügyvéd, s továbbra is hivatásomnak tekintem e szakmát. Azonban – még a jogi diploma megszerzése előtt – elvégeztem az angol nyelv és irodalom, valamint a történelem szakot, vagyis az ügyvédség mellett – hivatalosan is – egyben bölcsész vagyok.
Egyesek szerint hiábavaló fényűzés az, ha az ember – az elvégezhető napi munka maximalizálása (csúcsra járatása) helyett – olyan dolgokkal is foglalkozik, amik nem a pénzkeresethez kapcsolódnak, azaz közvetlen, kimutatható hasznot nem hajtanak. De az ügyvédi szakmában ez nem követendő, mert a jogi tevékenység – függetlenül attól, hogy azt melyik ágában fejtik ki – őrli a testet és morzsolja a lelket, és e morzsalék – mint a por, a füst vagy a korom – előbb-utóbb olyan fojtóvá válik, hogy az ember már nem lélegzik, hanem csak a kapkod a levegő után.
Ahogy az ember járja az útját, vagy ha egyszerűen csavarog, mindig talál egy-egy kutat. Ilyenkor a vándor dönthet, hogy megszaporázza-e a lépteit, és fejét a kitűzött cél irányába fordítva, s kulacsából langyos, poshadt vizet kortyolva rögtön tovább halad, vagy megáll, leveszi hátáról a málhát, és terhétől szabadulva odalép a kút kávájához, hogy a fodrozódó fekete vízbe nézzen, s meglássa saját magát, meg – ha szerencséje van – a tükörképként tündöklő napot, majd pedig jót húzzon a fekete vízből, amely a felszínre érve, már átlátszó és tiszta lesz.
Az ügyvédi munkát – minden lehetséges jó és rossz értelemben – a gondolati mélység jellemzi. A költészetet ezzel szemben a gondolati magasság, méghozzá úgy, hogy abban nincs se jó, se rossz értelem. Csak szépség van, olyan erő, mely, leküzdve a tehetetlenséget és
nehézkedést, a magasba visz.
A költészet tehát magaslati műfaj, míg a jog mélységi tudomány. Még jó, hogy léteznek mammutfenyők, gyökerükkel a mélyben és csúcsukkal az égben, mert így a szárnyatlannak van mire felkapaszkodnia.
Az vagyok, egy gépezet,
Mire egy másik esztergál eret,
S hagyom, hogy ti, hús-vér emberek,
Öntudatlanul bár, de éljetek.
Aztán belétek költözöm,
Hogy olaj helyett izzó vérözön
Csorogjon az ólomkönyökön.
S testem valóban ólom,
Hogy érintésre csendülve szóljon.
